Jancsó Benedekről

Jancsó Benedekről

A székelység számos olyan kimagasló tudóst adott a nemzetnek, akik maradandót alkottak a kultúra különböző területén. Közéjük tartozik Dr. Jancsó Benedek (1854–1930), akinek az életútját, a nemzet haladásáért és a székelységért végzett munkásságát – majd hetvenévnyi elhallgatás után – most kezdjük újra megismerni és fölfedezni. Igazi tudós tanár volt: irodalomtörténész és nyelvész, írt publicisztikát, tanulmányokat és történeti munkát, alapított és szerkesztett folyóiratot, ismerte az oktató-nevelő munka, valamint a népművelés elméletét és gyakorlatát, dolgozott az oktatásirányítás, a kultúrpolitika területén, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé választotta, a kisebbségpolitika és nemzetiségi ügyek elismert szakértőjének számított egész Európában. E néhány kiragadott példa is jól érzékelteti, milyen meghatározó szerepet töltött be a magyar szellemi életben és művelődésben.

A Bethlen Gábor fejedelemtől nemességet nyert család sarja a kolozsvári és bécsi egyetemi évek után a Szenczi Molnár Albertről szóló doktori értekezésével alapozta meg tudományos pályáját. Közel három évtizedig tanított középiskolában, nemcsak magyart és latint, hanem ha a szükség úgy kívánta, más tárgyakat is, volt osztályfőnök és gimnáziumigazgató is. A szakmai közélet szervezőjeként folyóiratot alapított, és tanulmányokkal, cikkekkel támogatta a középiskolai oktatás megújítását. Miniszteri megbízásra részletes elemzést készített Románia oktatásügyi és műveltségi helyzetéről, majd 1895-től a báró Bánffy Dezső vezette kormány nemzetiségi ügyosztályán dolgozott. A kisebbségi kérdés és a román nemzetegyesítő, hódító politika tudományosan is elismert szakértőjévé vált, négy nagy terjedelmű könyvében tárta a közvélemény és a politikai vezetés elé a magyar államot létében fenyegető helyzetet. Gróf Apponyi Albert minisztersége alatt, 1907-től kidolgozta, majd szervezte az iskolán kívüli oktatást, az úgynevezett szabadoktatást, amely a művelődés és a felnőttképzés szempontjából is előremutató volt. Az első világháború alatt a bukaresti osztrák-magyar katonai parancsnokság nemzetiségügyi előadója volt. 1918 novemberében egyik alapítója és elnöke a Székely Nemzeti Tanácsnak. Részt vett a béketárgyalásokat előkészítő bizottság munkájában. Bethlen István gróffal együtt megalapította és haláláig vezette a Népies Irodalmi Társaságot, amelynek célja az elszakított Erdély kulturális és anyagi támogatása, illetve a Magyarországon tanuló erdélyi diákok támogatása volt. Megszervezte továbbá Bartók Béla és Kodály Zoltán Erdélyi magyarság – Székely népdalok című gyűjteményének megjelentetését magyar, angol és francia nyelven. Megírta Erdély történetét és a székelységet bemutató monográfiáját.

Dr. Jancsó Benedek haláláról a legnevesebb folyóiratok emlékeztek meg, mint a Századok, a Magyar Szemle, a Társadalomtudomány.

A Jancsó-életmű üzeneteinek életre keltését egy 2011-ben kiadott; „Jancsó Benedek emlékezete” című tanulmánykötet kiadásával kezdte a Jancsó Alapítvány. Ebben a könyvben szaktudósok elemezték és mutatták be Jancsó Benedek életművének legjelentősebb eredményeit. Ezt követte az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet – Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeummal közösen, a TUDÓS TANÁROK – TANÁR TUDÓSOK könyvsorozatban Jancsó Benedek címmel egy 2012-ben kiadott tanulmány, melyet Jáki László, a magyar neveléstörténet doyenje írt Jancsó Benedek pedagógiai munkásságáról.

A Jancsó Alapítvány kiadásában megjelenő harmadik kötet címe: Pusztába kiáltott szó? – Jancsó Benedek breviárium. A könyv húsz fejezetet tartalmaz Jancsó Benedek kifogyhatatlan tárházából, végig követve életét és tevékenységét. Emellett négy könnyed,

vidám történet színesíti Jancsó Benedek komoly írásait. Ugyan sokan nevezték küzdelmes életének üzeneteit a könyv címeként választott kérdő mondattal, de a Jancsó breviárium elolvasása után biztosak lehetünk benne, hogy életművének mindegyik része maradandó, mert hiteles. Jancsó Benedek egyes megállapításai 90-100 év távlatából is hihetetlenül aktuálisak és a magyar emberek tudását gyarapítják. Élete és működése nagyszerű példája annak, hogyan állítja tudását és személyiségét hazája feltétlen szolgálatába egy székelymagyar tudós a 19/20. század legnehezebb éveiben.

Dr. Jancsó Benedek élete és munkássága

Született Gelencén, 1854. november 19-én, meghalt Budapesten, 1930. június 27-én.

Jancsó Benedek a háromszéki Gelencén, a Ladia nevű falurészen született a ''nagynyújtódi'' előnevet viselő Jancsó család leszármazottjaként; édesapja Jancsó István; Háromszék táblabírája, édesanyja Kálnoky Zsuzsanna. A család Bethlen Gábortól kapott címeres

nemesi levelet.

Jancsó Benedek a gimnáziumot Csíksomlyón és Kolozsvárott végezte 1864 és 1872 között. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott és Bécsben folytatta, melynek befejeztével magyarlatin szakos tanári oklevelet szerzett és 1878-ban Kolozsvárott bölcsészeti doktorrá avatták.

1878-ban megnősült, felesége szentkatolnai Bánffy Berta, akivel haláláig; 52 évig élt boldog házasságban és akitől három leány és egy fiúgyermeke született.

Tanári pályafutása 1878–1880 között Pancsován kezdődött a magyar irodalom tanáraként, majd 1880-tól az aradi állami főreáliskolánál folytatódott – itt irodalmat, történelmet és bölcsészetet tanított -, ahol megalapította és két tanártársával együtt szerkesztette a

Középiskolai Szemle című folyóiratot. Az 1881. január 16-án alakult aradi egyesület – melynek választmányi tagja és az irodalmi szakosztály első elnöke volt – Jancsó Benedek érveinek hatására vette fel a Kölcsey nevet.

1887-től a budapesti II. kerületi főgimnázium magyar irodalom tanszékét foglalta el. 1889-ben elindította az Egyetemes Közoktatási Szemle című folyóiratot, melynek 1893-ig főszerkesztője volt.

1892-ben az I. kerületi főgimnázium alapító igazgatójává nevezték ki, ahol 1894-ig tevékenykedett. Közben Csáky Albin közoktatási miniszter megbízása alapján fél évig tartó körutat tett Romániában, mely során az ország oktatásügyi és műveltségi helyzetét tanulmányozta. 1894-ben a Közoktatásügyi minisztériumban, majd 1895-től a Bánffykormány alatt a miniszterelnökség nemzetiségi ügyosztályán dolgozott 1899-ig. Az 1893-1899 közötti időszakban írta négy legnagyobb hatású monográfiáját az erdélyi román

irredentizmusról és a monarchia nemzetiségi politikájáról.

1899-től ismét tanított, ezúttal a VI. kerületi főgimnáziumban, mint magyar irodalom, latin és görög szakos tanár és tanszékvezető két év megszakítással egészen 1907-ig.

1900-ban a Székely Egyesület elnökségi tagja, 1902-03-ban a Magyarság főmunkatársa, 1903-ban az Országos Magyar Szövetség főtitkára lett. 1905-ben a Magyar Középiskolai Tanáregyesület alelnökévé, 1906-ban a Magyar Társadalomtudományi Egyesület társelnökévé választották.

1907-ben végleg felhagyott a tanítással, s az oktatásügy fejlesztésének szentelte életét, ismét a vallás- és közoktatásügyi minisztérium tisztviselője lett, mivel 1907-től Apponyi Albert közoktatásügyi miniszter a szabadoktatás ügyeinek vezetésével bízta meg.

1911–től -1919-ig az általa szervezett Országos Szabadoktatási Tanács ügyvezető alelnökeként tevékenykedett.

1916-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjának választotta.

1917–1918-ban a bukaresti osztrák–magyar katonai parancsnokság nemzetiségügyi előadójaként tevékenykedett, feladata volt a román irredenta tevékenység bizonyítékainak feltárása.

1918-ban egyik alapító elnöke volt a Székely Nemzeti Tanácsnak. Részt vett a békeszerződési tárgyalásokat előkészítő bizottság munkájában, mint nemzetiségügyi szakértő.

1919-ben elsősorban érdekvédelmi céllal megalapította a Bocskay-Szövetséget, mely az elszakított területek magyarságát ért sérelmekről több ízben is memorandumot juttatott el a Népszövetséghez.

1920-ban a Magyar-Székely Egyesület tiszteletbeli elnökének választotta.

1921-ben a Bocskay Szövetségből – gróf Bethlen István és gróf Teleki Pál támogatásával - megalapította a Népies Irodalmi Társaságot – melynek haláláig elnöke volt -, mely elsősorban az erdélyi terület kulturális segélyezésével foglalkozott, de Magyarországon is

diákotthonokat tartott fenn menekült erdélyi egyetemi hallgatóknak.

1922-től a szegedi Ferenc József Tudományegyetem tiszteletbeli nyilvános rendes tanárává nevezték ki.

1923-ban adta ki Bartók Béla – Kodály Zoltán: Erdélyi Magyarság – Székely népdalok című gyűjteményét magyar, angol és francia nyelven. Pályafutása alatt kilenc nyelven (magyar, latin, görög, német, angol, francia, román, szerb, cseh) olvasott, írt, fordított, tanított.

1927-től az újjáalakult Magyar Szemle szerkesztőbizottságának tagja lett. Halála után, 1930. október 6-án az Erdélyi Férfiak Egyesülete (EFE) megalakította a Jancsó Benedek Társaságot, s elindította a Jancsó Benedek Könyvtár sorozatot.