Belépés Kezdőlap

Jancsó alapítvány

Sajtómegjelenés 2012

2012 Április 26.

TRIANONI SZEMLE

Jancsó Benedek ébresztése

Kivételes könyvkereskedelmi esemény, ha egy tudományos értekezéseket tartalmazó szöveggyűjtemény ugyanazon évben sok ezer példányban elfogyEz történt azzal a testes albummal, melyet az Erdélyi FérfikEgyesülete bocsátott közre 1931-ben Jancsó Benedek Emlékkönyve címen. A benne szereplő szerzők a nagyszerűszékely polihisztor szellemiségéhez híven dolgozták fölválasztott témáikat a történelem, az irodalom, a földrajz(gróf Teleki Pál) vagy éppen a világháborús politika (GagyiJenő) területéről.

Kerek nyolcvan év után most az alig két esztendeje létrejött Jancsó Alapítvány adta ki Jancsó Benedek emlékezetecímű könyvét, ugyancsak messzemenően figyelembe vévea nagy sikerű előzmény szerkesztési elveit. Tipikusan maikörülmény viszont, hogy a megjelenést sokaknak kelletttámogatniuk, az élen a magyar Országgyűlés - ajánlássalis élő - elnökével, a helytörténeti leírással is jelentkezőszülőfalu, Gelence önkormányzatával vagy a Jancsó családok hazafiasan áldozatkész tagjaival. A tisztelgő közreműködők és tanulmányszerzők száma összesen tizenöt.A főhajtásokon kívül terjedelmes közlemények foglalkoznak a hihetetlenül sokoldalú tanárember és tudós férfiú jövőbe mutató működésének hátterével, maradandó hatásával és tovább gondolható szellemi örökségével.

Életrajzi tényeiből egyértelműen kiderül, hogy rögtönhatalmas szorgalmú, nagy tudású irodalomtörténészkéntindult. Tehetségének ezt az erős oldalát vizsgálja TakaróMihály tüzetesen bemutatva Jancsó félezer oldalas Kölcsey-monográfiáját. Igen lényeges, messzemenően helytálló észrevétele az, hogy Jancsó Benedek tudatosan kerülia puszta esztétikai szempontokat, mellettük visszatérőenhangsúlyozza a Himnusz költőjénél a nemzeti irodalmiszemlélet fokozatos előtérbe kerülését, szemben az egyoldalúan az idegen mintákhoz igazodó kortársak próbálkozásaival.

A kötelező olvasmányként máig mellőzhetetlen Kölcseykönyv befejezése után „talált rá” Jancsó Benedekre az őigazi, sajátságos hivatása. Egy 1882-es bukaresti tanulmányÚtjameggyőzi arról, hogy további pályáján a tanári hivatásművelésén kívül őneki egyszerűen törődnie muszáj az elfajuló, gátlástalan román magyarellenesség és a külföldreirányított történelemhamisító állami propaganda megújulókirohanásaival. Ennek a védekező munkának nemzetpolitikai jelentőségét Sas Péter tanulmánya is igazolja, amikor Ady Endre megfontolásaival szemléletesen állítja párhuzamba Jancsó Benedek aggódó következtetéseit.

Nemcsak jelentéseket, röpiratokat és könyvsorozatot írróluk, leleplezve a negatív nacionalizmus diktálta lépéseket, hanem - mint Raffay Ernő igen körültekintő esszéjébőlújólag kitűnik - megvilágítja, hogy a román értelmiségiekés főleg a magyarországi egyetemeken végzett tehetségesuszítók milyen arcátlanul és akadálytalanul készülődnekMagyarország fölbomlására.

Amennyire pontról pontra beigazolódnak a történész-politikus Jancsó Benedek folyamatos vészjelzései a nemzetiségi gyűlölködés fejleményeiról, ugyanannyira élő és eleven az a kultúrpolitikai gyakorlat, amit az oktatás és nevelés folyamatos reformálása érdekében folytatott. Napjaink pedagógusai és népművelői számára ezért lehet meglepően izgalmas az Emlékkönyvnek az a lényegre törőírása, amely Jáki László nevéhez fűződik. Szerinte is roppantul aktuálisak Jancsó Benedeknek a tanárok társadalmimegbecsüléséről tett megállapításai, sőt követelései, vagyaz iskolán kívüli nevelés szervezéséhez kapcsolódó úttörőjelentőségű tervezetei, különös tekintettel a korabeli angolszabadoktatás európai eredményességére.

Csak egyetérteni lehet a mostani Emlékkönyv szerkesztőinek azzal az ötletével, hogy Jancsó Benedek egyéb könyveiből is átvesznek reprezentáns szemelvényeket. A maiolvasók így alkothatnak fogalmat arról a gondolatgazdag,sokfelé tekintően színes történetírói stílusáról, amivel letudta kötni mind a művelt nagyközönséget, mind az értelmes középiskolásokat.

A célirányosan válogatott mutatványok közül leginkábbsokatmondó és árnyalatos a székely nép testi és lelki tulajdonságairól szóló etnográfiai alapozású eszmefuttatás.Nemcsak sokat írt és elmélkedett a székelység közügyeiről,hanem — ahogy Egyed Ákos professzor beszámol róla —fontos szerepeket vállalt azokban az alakuló egyesületekbenés szervezetekben, amelyek a Székelyföld gazdaságiés társadalmi problémáinak megoldási lehetőségeivel foglalkoztak. Így lett egyik fő előadója például a Székely Egyesület nevezetes tusnádi kongresszusának, ahol a középiskolák számának növelésére, főleg pedig a meglévők átalakítására tett kidolgozott javaslatokat.

Noha élete egy részét kitöltötték azok az erőfeszítések,amelyeket mind az agresszív román, mind a bénító magyarelőítéletek helyretételeként kellett latba vetnie, a terméketlen kesergést mindvégig férfiasan elhárította magától. Ezt igazolja Rugonfaly Kiss István tőle vett idézete, csattanósan bizonyítva alku és köntörfalazás nélküli hajthatatlan meggyőződését: "Parlamentáris életünk örökös torzsalkodásai Úgy alakították át a jelenkori magyarpolitikusokagyvelejét, hogy abba ne férjen semmi általános nemzetifontossággal bíró akarat, hanem csak az, ami pártérzés éspa’rtérdek.” Ennek a jancsói észrevételnek változatlan hitelességét mi sem támasztja alá jobban, mint az a későbbvégzetessé vált felelőtlenség, amivel 1918-ban a Wekerlekormány tagjai fogadták a vizsgálódni Bukarestbe kiküldött Jancsó Benedek és társai félelmetes fölfedezését azantant és Románia titkos szerződéséről. Ez a megállapodásvégső soron hozzájárult ahhoz, hogy a háborúba visszalépőRománia 1919 augusztusában megszáilhatta a fél Magyarországot, előrevetítve a számára minél kedvezőbb trianonidöntéseket.Az idevezető út komor állomásairól Jancsó Benedek1920-ban megírta A román irredenta mozgalmak történetét(Bocskay-szövetség, Bp.), Új kiadása 2004-ben végre ismétmegjelent, és egyáltalán nem avult el.Végigolvasva a mostani emlékkönyvben is ifj. KönyvesTóth Kálmán tüzetes bibliográfiáját, nyugodtan állíthatjuk,hogy további műveit volna érdemes - korántsem csupánkegyeletből, hanem Kölcseyvel szólva okulásul — minél hamarabb közreadni változatlan szövegezésben és formában.

ISZLAI ZOLTÁN

 

2012 Április 21.

Magyar Nemzet - Jancsó Benedek, a székely polihisztor

 Erdély igazi polihisztorokat adott az egyetemes magyar kultúrának: Kőrösi Csoma Sándortól Brassai Sámualan át Kós Károlyig hosszú a sor. Akadnak elfelejtett sokoldaú tudósok is, így például Jancsó Benedek oktatási szakember, akire most újra kiadott emlékkönyvvel, évente megrendezett kulturális napokkal és a leszármazottak egymásra találását segítő honlappal emlékeznek.

 Elfelejtett magyar tudósra, a gelencei Jancsó Bendekre emlékező kötetet adott ki a székely polihisztor nevéről elnevezett alapítvány (Jancsó Bendek emlékezete. Jancsó Alapítvány, Budapest, 2011, ármegjelölés nélkül). A kétszázötven oldalas kiadvány illusztris szerzőgárda jegyzi: Kövér László országgyűlési elnöktől kezdve volt és jelenlegi államtitkárokon és egyetemi tanárokon át egészen a Székely Nemzeti Tanács elnökéig, Izsák Balázs tart a sor. Hogy ki is volt pontosan, akire emlékezve ennyien tollat ragadtak, nehéz lenne itt felsorolni: az 1854-es és 1930 között élt jeles férfiú pedagógusként, publicistaként, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjaként dolgozott, az állami és egyházi iskolahálózaton kívüli szabad oktatás népszerűsítője és megszervezője volt, de életművének hangsúlyosabb vonulaatát alkotja kisebbségpolitikai és nemzetségtörténeti szakírói tevékenysége. Szőcs Géza például így fogalmaz róla: "kora igazi pilihisztora volt: nyelvészeti tanulmányok mellett íórk, költők és tudósok életrajzát is megismerhetjük írásaiból, de történészként is helytállt, a nemzetiségi politikáról és a székelységről több műve született, nem baszélve az álnéven írt Erdély története című remekművéről".

Jancsó Antal, az alapítvány kuratóriumának elnöke úgy gondolja, a Jancsó nemzetség erdélyi "tündérmeséjét" meg kell ismernie a világnak, ezért fogtak neki felkutatni az "igen szép elmetehetségű" híres elődök múltját,é s összegyűjteni a világban szétszórt leszármazottakat. Elsőnek egy elkötelezett gelencei látott munkának a kis  székelyföldi településen: poros iratokat bújt, megsárgult fényképeket nézegetett, és számba vette, hogy mi az, ami még megmenthető az utolsó Kárpát-medencei magyar kisnemesi porta több száz éves szellemi hagyatékából. Munkáját siker koronázta: 2008 szeptemberében kultuálsi örökségi napokat szervezhettek meg a család gelencei ágának egykori birtokán. Azóta évente megismétlik az esemélyt, immár Jancsó-napok néven, és erre hazavárják a leszármazottakat is - legutóbb a famlília száznál is több tagja tett eleget a meghívásnak.

A jeles elődről egyzser már kiadtak egy emlékkönyvet. "Mindenekelőtt és mindenekfölött fajtáját szerett, de úgy hogy ez a legnemesebb hazaszeretettel harmóniába olvadt. Testvériesen szerette a magyarságot, de sajnálta azt, hogy a székely erényeket kevés magyarnál fedezhette fel. Különösen bántotta az, hogy a megyer politikai életben a nagy nemzeti kérdéseket, megyekben egyet kellett volna érteni minden magyar embernek, pártpolitikai érdekeknek rendelik alá" - írja róla Rugonfalvi Kiss István a Jancsó Benedek emlékezete című, 1931-ben megjelent tanulmánykötetben. Nem véletlen, hogy a tavaly megjelent könyvben sok írást átvettek ebből a nyolcvan esztendővel ezelőtt megjelent munkából.

A népakadémiai és népfőiskolai tanfolyamokon folyó felnőttoktatás, valamint a népművelő ismeretterjesztő előadások ügyének harcos szószólójaként és szervezőjeként Jancsó Benedek számos pedagógiai, neveléselméleti és oktatáspolitikai szakfolyóirat alapító szerkesztője: aKözépiskolai Szemle, valamint az Egyetemes Közoktatásügyi Szemle is jegyzi a nevét.

Műkedvelő történészként az 1890-es évektől foglalkoztatták a Kárpát-medence nemzetiségi és Magyarszág kisebbségpolitikai kérdésai. Különösen a magyarországi (erdélyi) román kisebbség népességtörténete és politikai-ideológiai mozgalmai (így például a dákoromán elmélet, a roomán irredetizmus vagy akár Nagy-Románia eszméje) terén képezte maágt szakértővé, s a Budapesti Hírlapban vagy a Magyar Szemlében, illetve önálló kötetekben megjelent publicisztikái java része is e tárgykört járta körül. Ezekben általában az erdályi románság törekvésinek lehetséges következményeire figyelmeztetett, látnokai pontossággal jósolva meg a jövőt (Jancsó egy ideig a Bánffy-kormány nemzetiségi osztályának tisztviselőjeként is dolgozott). Azt tartotta, hogy a magyaroknak "be kell szülniüka Kárpát-medencét", mert ha ezt nem teszik meg, megteszi helyettük más. A román-magyar kérdésről jóval Trianon előtt így vélekedett: "A magyar nemzetnek a legtávolabbról sem áll érdekében, hogy a románságot a nemzetiségtől mogfossza. A románkérdést a kultúra eszközeivel lehet befolyásolni."

Magyar Nemzet - Lukács Csaba

 

 

2012 Április 19.

Jancsó Benedek ébresztése című írásában

Jancsó Benedek ébresztése című írásában Iszlai Zoltán a

TRIANONI SZEMLE

ez évi 4. számában hívja föl a közfigyelmet az erdélyi polihisztor életművét bemutató könyvre, szöveggyűjteményre: „Noha élete egy részét kitörölték azok az erőfeszítések, amelyeket mind az agresszív román, mind a bénító magyar előítéletek helyretételeként kellett latba vetnie, a terméketlen kesergést mindvégig férfiasan elhárította magától. Ezt igazolja Rugonfaly Kiss István tőle vett idézete, csattanósan bizonyítva alku és köntörfalazás nélküli hajthatatlan meggyőződését: „Parlamentáris életünk örökös torzsalkodásai úgy alakították át a jelenkori magyar politikusok agyvelejét, hogy abba ne férjen semmi általános nemzeti fontossággal bíró akarat, hanem csak az, ami pártérzés és pártérdek.” Ennek a jancsói észrevételnek változatlan hitelességét mi sem támasztja alá jobban, mint az a később végzetessé vált felelőtlenség, amivel 1918-ban a Wekerle-kormány tagjai fogadták a vizsgálódni Bukarestbe kiküldött Jancsó Benedek és társai félelmetes fölfedezését az antant és Románia titkos  szerződéséről. Ez a megállapodás végső soron hozzájárult ahhoz, hogy a háborúba visszalépő Románia 1919 augusztusában megszállhatta a fél Magyarországot, előrevetítve a számára minél kedvezőbb trianoni döntéseket.

Forrás: http://www.nemzetiforum.hu

 

2012 Április 19.

Sas Péter: Jancsó Benedek (1854–1930) és Erdély

 „A történelem az élet tanítómestere, s azért a mi erdélyi történetünk is a mi legjobb tanítómesterünk lesz” – ezzel a nyomatékosító mondattal ajánlotta „az erdélyi magyarság mai nemzedékének”, Erdélynek a magyar államiság történetébe ágyazott, az 1867-es kiegyezésig felvázolt históriáját Jancsó Benedek.Ez a mondat úgy hangzott az egykori pancsovai, később aradi, majd budapesti főgimnáziumi tanár optimistán biztató megfogalmazásában, mintha egy kötelezettségeknek megfelelni nem tudó, felkészületlen diákot vizsga- vagy osztályismétlésre utasítva megbuktatott volna. Megfogalmazását magyarázhatja, hogy a könyve előszavából idézett mondata végére 1922. december 15-én, az első világháborút lezáró, a Szövetséges és Társult Hatalmakkal megkötött békeszerződés után két évvel tett pontot. A történelmi vizsgának is felfogható katonai és diplomáciai csatározások során Magyarország – tágabb értelemben a magyar nemzet – lett a bukott diák, vizsga- vagy osztályismétlés lehetősége nélkül. Abban a rendkívül kényes kül- és belpolitikai időszakban egyetlen lehetőség adódott Jancsó Benedek számára, hogy Erdély történetéről szóló és a többi nemzetpolitikai jelentőségű könyveivel mintegy tükröt tartva, szembenézésre, önvizsgálatra késztesse nemzetét, hogy a múltban elkövetett hibáiból okulva dolgozzon tovább jövője építésén. Irodalomtörténészként jól ismerte Toldy Ferencnek a 19. század közepén A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelenkorig rövid előadásban címen (Pest, 1864–65) kiadott legfontosabb munkáját. Történészként felhasználta és saját érvrendszere fontos elemévé tette Toldy Ferenc monográfiájának jeligéjét. Azt a mottót, mely a konzervatív politikának máig hatóan alapvetésül szolgálóan hangzott el 1865-ben, az angol parlamentben Benjamin Disraeli – a későbbi Lord Beaconsfield – szájából: „A múlt hatalmunk egyik eleme.”

Miért éppen Erdély történetének elemzését tartotta fontos feladatának egy részt kiragadva az egész szemléltetésére? Jancsó Benedek a nemzetiségi kérdés mára elismert, de a maga korában figyelmeztetéseit nem súlyánál fogva kezelt, kevésbé méltányolt elméleti szakértőjeként az elvesztett birodalom társországának önmagában országnyi területét vette a jövő érdekében a múlt kutató elemzése alá.

Már a 19. század közepén sokasodni kezdtek a riasztó, figyelmeztetésként szolgáló jelek. A Román Nemzeti Párt Ioan Slavici szerkesztette lapja, a Tribuna politikai napilap fejlécén harsogó jelszóként használt szalagcím: „A románok napja Bukarest felől kel fel”. A magyarosítási törekvések ellensúlyozására, a románság politikai egységének megerősítéséért életre hívott Liga Culturalã (teljes nevén Liga pentru unitatea culturalã a tuturor românilor) egyesület, a magyar politika elleni panaszirat benyújtása miatt 1892-ben Kolozsvárt lefolytatott Memorandum-per. Jancsó Benedek a miniszterelnökség mellett létrehozott nemzetiségi ügyosztály szakértőjeként elkeseredve látta a kormánynak a kérdésben megnyilvánult tehetetlenségét, erőfeszítései félresiklását, melyben a konfliktuskezelés minden hiányossága előfordult. Mindezt csak tetézte a magyar közvélemény nemzetiségi ügyek iránt tanúsított értetlensége, a bekövetkezhetetlennek látszó, egészen a fegyveres harcig elfajulható konfrontációra való felkészületlensége. Jancsó Benedek sommás megítélése szerint az egész folyamatban meghatározó szerepet játszott az „állandó és kipusztíthatatlannak látszó magyar tudatlanság”. Véleménye szerint a román-kérdésben a magyar kormány és az országot irányító elit sem rendelkezett megfelelő bölcsességgel: „A mi hibánk nem az, hogy akármiféle célból is sokat foglalkoztunk volna a románsággal, hanem az, hogy számba sem vettük őket. Berendeztük állami és kulturális háztartásunkat anélkül, hogy eszünkbe is jutott volna mérlegelni, hogy hazánk keleti részében a románság többségben van.” Keserűen állapította meg, hogy amíg a románság felhasználta a magyar oktatás, kultúra, művelődés minden előnyét és Budapesten pallérozódott jó nevű államférfiak lettek Bukarestben, addig a magyarok bezárkóztak saját nyelvi világukba. A román nyelv ismerete hiányában nem tudták követni a folyamatokat, nem lehettek tisztában a románul megszületett munkák jelentőségével és várható hatásával, még az is nehézséget okozott, hogy a román iskolák felügyeletét ellássák. Szász Zsombor, a Magyar Szemle kulturális, világnézeti és politikai folyóirat jeles publicistája, a béke-előkészítő bizottság volt tagja, a kisebbségi kérdés egyik korabeli szakértője példabeszédként felelevenítette egy erdélyi tanár és a miniszter e tárgykörben folytatott beszélgetését. A tanár – akiben nem nehéz Jancsó Benedekre ismerni – hosszan fejtegette, hogy „a nemzetiség lényegének tudományos ismerete nélkül jó nemzetiségi politikát csinálni nem lehet”. A miniszter válasza – a következmények ismeretében – sejthető volt: „Kedves tanár úr, ez mind nagyon szép, csakhogy én nem értek a tudományhoz, Ön meg nem ért a politikához, s így egymásnak nem vehetjük hasznát”. A korabeli politika eszköztára kimerült Nagy Lajos birodalmának emlegetésében, a nemzetiségi kérdés asszimilációs vagy telepítéses megoldás-kísérletében, politikai koncessziók kötélhúzásában, a mai korszakban is élő, csak fordított pólusú nemzetállami eszmerendszerben.

A politikusok képtelenek voltak megváltoztatni a magyar közfelfogást, ezért a rájuk nem számítható Jancsó Benedek inkább a megdönthetetlen tényeken, tudományos kutatásokon alapuló könyvekben, folyóiratokban közreadott tanulmányokban látta a megoldást: „Meggyőződésem, hogy a román nemzetiségi kérdést a történelmi és elméleti rész tisztába hozatala nélkül megoldani nem lehet”. Tudóshoz méltóan kizárt minden erőszakot, csakis a szellemi küzdelem módszertanával képzelte el megvívni a harcot: „Fejtegetéseim eredményeképpen azon nézetemnek adtam kifejezést, hogy a dáko-románizmus elsősorban kulturális fegyverekkel küzdő, tehát vele szemben csakis hasonló fegyverekkel küzdhetünk sikerrel”.

1917-ben elhatározásának megfelelően a román politikai törekvések mozgatórugóinak és azok gyakorlati megvalósulásának tanulmányozására kutatásokat végzett Bukarestben. Minderre az adott lehetőséget, hogy az egy évvel korábbi román betörés elemzésére a központi hatalmak által megszállt Románia fővárosába Bethlen István kezdeményezésére bizottságot küldtek. Kettőjük kapcsolata már a századelőn megerősödött, az 1904-ben Marosvásárhelyen megalakult Székely Társaságok Szövetsége négy év múlva tiszteletbeli elnökké Bethlen Istvánt és Jancsó Benedeket választotta meg. A Bukarestben tevékenykedő grémium tagjai nem akartak hinni a szemüknek, amikor felfedezték az antant négy országának és Románia kormányának már 1916 augusztusában megkötött titkos szerződését, melynek negyedik pontja a központi hatalmak veresége után kirajzolandó új román határokat is tartalmazta. A magyar állam területi integritásának jelentős megcsorbítási lehetősége magyarázatul szolgálhatott – a Tisza István miniszterelnök által orvtámadásnak minősített és a szerződés aláírása után rövidesen bekövetkezett – román betörésre. Az akkor hivatalban lévő Wekerle-kormányt minősítette, hogy az erdélyi országhatár megerősítése helyett a bukaresti titkos szerződés hitelességét kérdőjelezték meg.

Bukaresti kiküldetése a részlegesen rendelkezésére álló okmányok és egyéb, a témában folytatott kutatásainak eredményeképpen születhetett meg a Bethlen Istvánnak ajánlott  A román irredentista mozgalmak története című könyve, mely a Bocskai Szövetség kiadásában jelent meg Budapesten, 1920-ban. Előszavának különösen keserű hangvételét magyarázhatja, hogy a világháborúban (a „nagy háborúban”) győztes hatalmak által nemzetközi szerződésben meghatározott új magyar – Erdély területi hovatartozását is érintő – államhatárok elismerése után három hónappal kelteződött. Keserűen kellett bevallania, hogy „életem legfőbb törekvésének célját: a románság részéről jövő veszedelem iránt való köztudat felébresztését nem sikerült a közvéleményben elevenen ható erővé tennem”. Hangjának meg nem hallgatásáért nem önmagát, sokkalta inkább a történelmi helyzetben sorra tehetetlennek bizonyuló és a nemzeti érdekeket figyelmen kívül hagyó politikusokat és a magyar társadalom jelentős hányadát kellett volna kárhoztatnia.

Az Erdély feletti államhatalom megváltozásának – akkori kifejezéssel élve, az impériumváltozásnak – a korszak józanul gondolkodó és tisztán látó szellemi munkásai már annak bekövetkezte előtt jóval korábban számoltak, és erre a maguk eszközeivel igyekeztek felhívni a közvélemény figyelmét.

A máig kiköphetetlennek és lenyelhetetlennek bizonyult trianoni gombóc elfogyaszthatóvá tételére, vagy a szervezetből való eltávolítására nem sok lehetőség kínálkozott. A leghatékonyabbnak a határrevízió gondolata bizonyult, mely a két világháború közötti állampolitika gerincét, fő vonását képezte. Mint ahogy minden magyar nemzethez tartozónak, Jancsó Benedeknek is fájt, ami a trianoni palotában történt, főleg Erdély elvesztése miatt volt elkeseredett. 1920-ban ő is megfogalmazta és leírta azt a mondatot, hogy „amíg élek, tollammal harcolni és küzdeni fogok Erdély felszabadításért”. A halála után, 1931-ben megjelent Erdély története című könyvét főleg az ifjabb nemzedéknek írta, hogy ez pontos ismeretanyag birtokában a maga teljességében alkothasson képet Transilvania, az Erdőn túli terület jelentőségéről. A kötetet sajtó alá rendező Gyallay Pap Domokos – a Kolozsvári Unitárius Kollégium tanára és a Magyar Nép szerkesztője – Kiadó megjegyzése című bevezetésé-ben rámutatott arra, hogy olyan hiánypótló munkáról van szó, melyet többszöri próbálkozásra sem tudott más történetíró megfelelő formában szavakba önteni. Az ismeretanyag átadása mellett olyan többletet nyújtott a szerző – emelte ki a közreadó –, melyre különösen szüksége van a kisebbségi sorsban élőknek: „Nemcsak tudós volt ő, hanem bölcs a szó legnemesebb értelmében. Ez a magyar bölcsesség hatja át minden munkáját. Nemcsak tudományos ismereteket, de nemes érzést, emelkedett felfogást, tárgyilagosságot, pártatlanságot tanulhatunk tőle!”

Elméleti alapon Jancsó Benedek sem zárta ki a visszacsatolás – mint a politikában minden megtörténhető – lehetőségét, de gyakorlati téren csak a kulturális jellegű integritás megvalósítására látott reális lehetőséget. Ahogyan ezt A magyar társadalom és az idegen uralom alá került magyar kisebbség sorsa című eszmefuttatásában kifejtette: „Kétféle integritás van: területi és faji, vagy helyesebben nemzeti. Ez utóbbi azonos a kulturális egységgel. A területet elvehették tőlünk, de azt kedvező és szerencsés körülmények között, ha megjön az alkalom, visszavehetjük, mert az nem fog megsemmisülni. A hazát nem a hegyek, völgyek, a folyók és a síkságok alkotják, hanem az emberek, akik benne laknak. Ha a magyarság az idegen uralom elnyomása következtében e területeken részben vagy egészben elvész, akkor el fogjuk veszíteni a területekhez való legerősebb jogcímünket is. A területi integritás visszaállításának követelését hangoztatva, meg kell gondolnunk, hogy ez idő szerint annak útjában áll Európának a párizsi békeszerződések által megalkotott jelenlegi nemzetközi és államjogi berendezkedése. Nyugat-Európa nagy nemzeteinek közvéleménye »noli me tangere«-nek tartja, és ennek következtében mereven visszautasít minden erre vonatkozó kívánságot vagy követelést, mert abban a meggyőződésben él, hogy a jelenlegi status quo-t csak egy új világháborúval lehet megváltoztatni. Ezt a körülményt ismerve, a politikai okosság, sőt a hazafias belátás sem engedi meg, hogy a területi integritást kizárólagosan vezető gondolat gyanánt külpolitikai akciók homlokterébe állítsuk. Időszerűtlen hangoztatásával idegen uralom alatt élő testvéreinknek nemcsak nem használunk, hanem egyenesen ártunk is, nem tekintve, hogy miatta úgy tűnünk fel a háborútól rettegő európai közvélemény szemében, mint békebontók, és éppen ezért azok részéről nem is számíthatunk semmiféle megértésre vagy méltánylásra. A kulturális egységgel azonos nemzeti integritást a párizsi békeszerződések nem szakították szét. Ellenkezően, ezt a faji, nemzeti- és vallásos kisebbségek számára a békeszerződéseknek úgynevezett kisebbségi záradékában biztosították is.”

Az integritás kérdésében is megnyilvánult a tudós pragmatizmusa mellett az erdélyi származású ember gyakorlati érzéke. A csupán érzelmi alapon álló, hangzatos, megfelelő alapot és hátteret nélkülöző és különféle okok miatt is kivihetetlen területi alapú revíziós politika önerőből megvalósíthatatlannak bizonyult, ahogyan előre megjósolta. Az általa javasolt út egy szerzetes önmegtartóztatásához hasonlatosan lemondásokkal terhesen sokkal nehezebbnek, de járhatóbbnak bizonyult volna: „A kulturális integritás elvét valló magyar társadalomnak senki sem tilthatja meg, hogy támogassa és segítse az idegen uralom alatt álló magyar kisebbség kulturális és gazdasági törekvéseit. Nem tilthatja meg azt sem, hogy a művelt világ közvéleménye előtt felemelje szavát azon kisebbségi jogok védelmére, amelyeket még a trianoni szerződés biztosított testvéreinknek. E kötelesség teljesítése kitartó, csendes munkássággal, nagy önfegyelmezettséggel és önzetlen áldozatokkal jár s azért nehezebb is, mint a zászlólobogtatás, a hangzatos szónoklás, vagy kalandos tervek koholása. Sokkal nehezebb az embernek zsebébe nyúlni elszakított testvéreink kulturális és gazdasági törekvéseinek támogatására, mint arról szónokolni, hogy a magyar hősiesség miként fogja Európa akaratának ellenére is, ha holnapután még nem, de bizonyára rövid terminusra Szent István birodalmának területi integritását helyreállítani. A csendes és áldozatos munka, a kitartás nehéz kötelessége a tömegnek éppen úgy nem tetszett soha és sehol, mint a hangos szóvivőknek. Ezt azonban meg kell tanulnunk – és mentől előbb, annál jobb…”

Az általa kívánatosnak tartott csendes és áldozatos munkát jelző mezsgyéjében dolgozott az erdélyi társadalmi és kulturális akciók megvalósíthatóságán a Bocskai Szövetségben, majd a Népies Irodalmi Társaságban. A különböző hírlapokból, folyóiratokból és könyvekből történő, a romániai közéletre vonatkozó adatgyűjtést haláláig Jancsó Benedek irányította. Személyes és szakmai kisugárzása tetten érhető munkatársa, Mester Miklós téma iránti megközelítésé-ben, aki Az autonóm Erdély és a román nemzeti követelések az 1863–64. évi nagyszebeni országgyűlésen című munkájával (Budapest, 1936) nagy elismerést és feltűnést keltett. Tudományos hitvallásnak szánt sorait Jancsó Benedek is írhatta volna: „Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy tollamat kizárólag a valóság elfogulatlan feltárása, az igaz-ságszeretet, a magyar nép iránti hűség, s ugyanakkor a román és szász nép tárgyilagos megbecsülése vezette”.

A Népies Irodalmi Társaság erdélyi fiatalok számára kollégiumot tartott fenn, magánadományokból segélyezte a fővárosban tanuló egyetemi és főiskolai hallgatókat. Felhívta a figyelmet a romániai főiskolákon tanuló közel négyszáz magyar ifjú ügyére is. Szerepük és részük volt abban is, hogy Erdélyben erőfeszítések történtek a falu magyar népén kívül az ipari munkásság és a kisiparosok közművelődési szervezeteinek kiépítésére is, ahol „szabadoktatási akciók” keretében segítették elő az önazonosság-tudat formálását, nemzeti érzés erősítését. Mindez összefüggésben áll Jancsó Benedek népszerűsítési törekvésével, az university extension angol modelljének a magyar közművelődésbe való beillesztés-ajánlásával. A 20. század fordulóján használt angol kifejezés a romániai jelzős szerkezetűvé vált tudományművelés ellehetetlenítése és az erdélyi magyarság helyzetének nehézségei időszakában, a holtpontról való kimozdulás érdekében különleges értelmet nyert. Az idézett frazeológia egy lelkes, angol mozgalmat jelölt, amely az egyetemi tudományoknak olyan körökben való terjesztését tűzte ki célul, ahol nem volt alkalom a főiskolai tanulmányok korábbi elvégezésére. Ezt a korabeli elképzelést próbálta az iskolateremtő, legendás kolozsvári levéltáros, Kelemen Lajos a maga korában, a maga lehetőségei szerint, a maga környezetében megvalósítani: a kisebbségi helyzetbe jutott erdélyi magyarság új politikai és társadalmi kontextusában minél több érdeklődőt, leendő munkatársat, olvasót nyerni az erdélyi magyar tudományművelés ügyének, továbbélése utáni remélhető jövőjének.

Jancsó Benedek tisztánlátását semmiféle birodalmi gőg nem homályosította el, a fennköltnek tűnő, a valóság talajától elrugaszkodott eszmék elvtelen kiszolgálásáért nem áldozta fel nemzete érdekeit, pontosan látta és láttatni akarta a román irredenta jellegű politikai mozgalmaknak a magyarságra káros veszélyeit. Nem volt szobatudós, nem volt csupán teoretikus elme, nem bonyolódott elméleti és módszertani kérdésekbe, nem a rendszer kereteit akarta részletmunkával kitölteni. A gyakorlati életben és nem egy laboratóriumban vizsgálódva, gazdag elméleti ismeretanyagán kívül önmaga emberismeretére és élettapasztalatára hagyatkozva tette meg kritikai észrevételeit, fogalmazta meg logikus, közérthető mondanivalóját. Felismerte az erdélyi kultúra és művelődés különleges értékeinek alapjául szolgáló etnikai sokszínűséget, és tiszteletben tartotta a több évszázados együttélés társadalmi és szociológiai törvényszerűségeit.

Jancsó Benedek temetésekor a koporsójánál sok szép szó hangzott el. Ahogyan Szász Zsombor a Magyar Szemle hasábjain felelevenítette azt ott történteket, abból képet alkothatunk arról a sok dicséretről, mely „a nagy hazafit, a bölcs és előrelátó politikust” illette, aki „a múltban megjósolta a jelent s a jelenben fáklyával világított a jövőbe”. Valamiféle fogadalom is elhangzott a honi ifjúság nevében szólótól, hogy „a ma és a jövő nemzedéke megfogadja és híven követi Jancsó Benedek tanítását”.

„Vajon fogjuk-e?” – tette fel a szónoki kérdést nekrológja végén a Magyar Szemle nevében búcsúztató egykori kollégája, a zsurnaliszta Szász Zsombor.

Jancsó Benedek egész életében a tudomány, a kultúra, a művelődés talaján állva igyekezett teljesíteni nemzete érdekében a Sors által rászabott küldetését. Az ilyen alapvetésű munkálkodásra Kós Károly találóan jegyezte meg, hogy nem a pártpolitika, hanem a kultúrmunka az igazi „nemzetpolitikai produkció”.

Ehhez szükség van olyan önfeláldozó emberekre – Jancsó Benedekekre –, akik egész életüket nemzetük szolgálatába állítva óvják, féltik minden külső és belső veszélytől, így az irredenta jellegű törekvések ártalmaitól; többségi sorsban élve intenek a velük együtt élő nemzetiségek elnyomásától, vagy éppen kisebbségi sorsba jutott honfitársaikat segítik hozzá a nemzeti együvé tartozás lehetőség szerinti minél háborítatlanabb, teljesebb átélhetéséhez. Mindezekért az eddig eléggé meg nem köszönt és köszönhető tevékenységekért ma is időszerű és beteljesítésre váró ígéret szülőföldjén, Erdélyben íródott nekrológjának zárómondata: „Jancsó Benedeket eljövendő korok erdélyi magyarságának azzal a tisztelettel kell körülvennie, mely az emberiség történetének kimagasló alakjait megilleti”.

Forrás: http://www.muvelodes.ro/

 

 

2012 Április 19.

Kolozsváron Székelyföldről, székelyekről

A múlt hét elején egy könyvbemutatón vehettem részt Kolozsváron. A főkonzulátus díszterme zsúfolásig megtelt, egy székelyföldi, gelencei (Háromszék) születésű fontos személyiségről szóló könyvet mutattak be.

A Jancsó Benedek életéről szóló könyv igen értékes, hisz Jancsó azonkívül, hogy a Székely Nemzeti Tanács egyik alapítója volt, számos könyvet írt, gimnáziumi és egyetemi tanár volt, s a Bánffy-kormány alatt a nemzetiségi ügyosztályának tisztviselőjeként, vezetőjeként is dolgozott. Kidolgozott egy modern oktatás-politikai tervet, amely még ma is aktuális. A könyvbemutató alatt érdekes székelyföldi történetek hangzottak el. A könyvbemutatót Szilágyi Mátyás főkonzul úr konferálta, majd Jáki László, Egyed Ákos, Sas Péter, Jancsó András és Jancsó Antal ismertették az egybegyűltekkel a Jancsó Benedek emlékezete című könyv fejezeteit.

Czirják Károly

Forrás: http://www.ujkelet.ro

Jancsó alapítvány

2021 Tahitótfalu, Béke u. 33.

Adószám:18030497-1-13

E-mail: info@jancsoalapitvany.hu

Web: www.jancsoalapitvany.hu

Adója 1%-ának felajánlása

Számlaszám: CIB 10700581-49378508-51100005

BIC (SWIFT) kód: CIBHHUHB

IBAN SZÁM: HU53 1070 0581 4937 8508 5110 0005

Jancsó alapítvány
Copyright (C) 2017 Jancsó Alapitvány. Minden jog fenntartva.